Szatmárnémeti, köznapi nevén Szatmár város Romániában. Az egykori Szatmár vármegye és a mai Szatmár megye névadója, 1968 óta székhelye. A Szamos egyik kiszáradt ága által elválasztott Szatmár és Németi 1715-ben egyesült és szabad királyi város lett. 2002-ben 115 630 lakosából 66 998 román és 45 414 magyar volt.

Története:

Szatmárt már Anonymus is említette elbeszélésében, mely szerint a honfoglaláskor Szabolcs és Tas vezérek Szatmár várához érve azt három napi ostrom után győzedelmesen bevették.

1150-ben Zothmar néven említik először. 1000 körül, Gizella királyné királyi vadászokat telepített, akik megalapították „Németi” települést.

1162-1172 körül III. István király vámját és más jövedelmeit a Szentjobbi apátságnak adta.

Árpád-kori várát a tatárok 1241-ben lerombolták.

Szatmár és Németi a Szatmári várral együtt a tatárjárás után nemsokkal újjáépült, és virágzásnak indult.

1247-ben István ifjabb király itt alakította ki székhelyét, ez évben már itt adta ki oklevelét például Panyola község felosztásáról.

1264-ben István ifjabb király a szatmári vendégnépeknek a (Székes) fehérváriakéhoz hasonló kiváltságokat ad a bíróválasztásra és a bíráskodásra, a bor- és a posztóárusításra, a papválasztásra vonatkozóan.

1291-ben III. András király, majd 1310-ben Károly Róbert király is megerősítette a szatmári polgárok még V. Istvántól kapott szabadságlevelét, mely szerint a székesfehérvári polgárokéhoz hasonló kiváltságokat élveztek a szatmáriak is.

1543-ban I. Ferdinánd király Szatmárt és Németit a három Somlyai Báthory testvérnek; Andrásnak, Kristófnak és Istvánnak adományozta "örök birtokul".

A Báthoryak a Szamos folyó vizének Szatmár fölött új medret ásattak, mely az egész várost mint sziget vette körül. A város mellett, a szigeten belül pedig hatalmas földvárat építettek. A vár sáncait hatalmas szálfák és vesszőfonatok tartották össze és bástyái is földdel voltak megtömve. A váron kívül mély árok húzódott, mely vizét a Szamosból nyerte. Hogy a várat ne lehessen egykönnyen megközelíteni, a várárok vizének jegét télen is állandóan vágták.

A várost palánk (magas deszkakerítés) vette körül, kívülről megtapasztva, hogy a tűznek ellenálljon. Ez a kezdetlegesnek tűnő erődítési mód azonban biztonságot nyújtott az olyan ostromló seregek ellen, mint a felkelő csapatok, vagy a portyázó törökök, melyeknek nem voltak ágyúi.

1411-ben Zsigmond király Brankovics György szerb despotának adta cserébe Belgrádért Szatmár és Németi városokat is vámjával és tartozékaival együtt.

1460-ban Szatmár ismét királyi birtok volt, Mátyás király, halála után fiáé Corvin Jánosé, majd Szapolyai Imre birtoka lett, utóbb János Zsigmond foglalta el, majd a lengyelek égették fel. 1661-ben a törökök pusztították el, 1676-ban I. Apafi Mihály sikertelenül ostromolta, végül a 18. században lerombolták, nyoma sem maradt.

1711. április 30-án itt, a Vécsey-házban írták alá a Rákóczi szabadságharcot lezáró szatmári békét. 1802-ben az erdélyi egyházmegyéből hasították ki a szatmári egyházmegyét, melynek székhelye lett. 1910-ben 34 892 lakosából 33 094 magyar, 986 román és 629 német volt. Ugyanekkor számba vették a lakosság felekezeti összetételét is: a polgárok között 13 418 református, 7 194 izraelita, 6 998 római katolikus, 6 977 görög katolikus, 236 ágostai evangélikus, 55 görög keleti (ortodox) és 9 unitárius volt.

1970 május 14-én a Szamos áttörte a töltést és hatalmas árvíz pusztított a városban. Ezt dokumentálja az "Epopee pe Someș" című könyv.

1992-ben társközségével együtt 131 987 lakosából 72 708 román, 54 013 magyar (40,92%), 3684 német és 1126 cigány volt. A vallási megoszlás pedig: 58 398 görög keleti (román ortodox), 27 706 református, 27 178 római katolikus, 13 570 görög katolikus, 89 unitárius, 73 ágostai evangélikus, 58 izraelita, 1 408 pünkösdista, 557 baptista, 215 adventista, 91 ateista, 289 vallás nélküli, 184 nem nyilatkozó.