Erdély történelme az írásos forrásokból az i. e.. 1. évezredtől követhető nyomon. A korábban itt élő népek története az idők homályába vész. Az indoeurópai (iráni) nyelvű lótartó szkíták, az agatürszök az i. e. 1. évezredben érkeztek vándoroltak a kelet-európai síkságról az Erdélyi-medencébe. Ekkor kezdődött el Erdélyben a vaskor. Az agatürszökről Hérodotosz tudósít, aki szerint a Maros folyó (Marisz) mentén laktak, "trák szokás szerint éltek", békés természetű és gazdag nép voltak.

Utánuk következtek a kelták (Kr. e. 3-2. sz.), majd a dákok (Kr. e. 2. sz.-tól Kr. u. 106-ig). A dákok a trákok törzsei közé tartoztak. Rokonaik voltak a Duna-tokolat táján élő gétáknak. Kezdetben Erdélyben több kisebb fejedelemség létezett. Ezek egyesítésével jött létre Boirebisztasz dák királysága, amely a Kárpátoktól a Fekete-tengerig terjedt.

106-ban, Traianus császár légiói átkeltek a Dunán, és elpusztították Boirebisztasz utódjának, Decebalnak az országát. Eutropius történetíró, azt állította, hogy az új tartományt az egész római világból ("ex toto Orbe Romano") népesítették be újra. A dákok eltűntek. Az elkövetkező másfél évszázadon át római provincia volt Dacia Traiana: csupa jövevény isten, latin, görög, szír, kelta,illír nevek maradtak fenn, alig akadt egy-két trák hangzású név.

Dácia volt az utolsó tartomány, amellyel a Római Birodalom gyarapodott, s az első amelyet elvesztett: Aurelianus császár 271-ben a gótok betörései miatt elrendelte a kiürítést: a légiók és a lakosság áttelepült a Duna jobb partjára, Moesiába.

Ezután különböző népek (vizigótok, taifalok, hunok, gepidák, vandálok átvonulási- vagy szállásterülete lett Erdély.