Az Erdélyi Fejedelemség egy hosszú folyamat betetőzéseképp jött létre, amelyhez hozzátartozik az erdélyi vajda címmel járó egyszemélyi hatalom egy nagyobb földrajzi egység felett. Másik jelentős oka a Habsburg- és török veszély, a magyar származású uralkodóház hiánya és a nemesség széthúzása.

1505-ben a rákosi végzés arról szólt, hogy nem választanak idegen házból uralkodót és nem ismerik el a Jagelló leányági örökösödést. Az országgyűlés már itt nyilván Szapolyai Jánosra gondolt. „… a politikai jogaiért küzdő köznemesség benne – az alulról jött család sarjában – találta meg eszményképét. Hívei az 1505. évi rákosi országgyűlésen Szapolyai királysága érdekében fogadták meg, hogy idegen uralkodót nem választanak.”
Dobzse Ulászló e végzést nem ratifikálta, ezért nem törvény. Szapolyai apja, István Mátyás halálakor Bécs kormányzója, és a hagyomány szerint „ura halálhírére fölkapta hároméves fiacskáját, s felkiáltott: - Lennél csak idősebb, most királlyá tennélek.”

Mégsem 1505-ben, hanem már 1491-ben kezdődött az a politikai helyzet, ami végül a kettős királyválasztáshoz vezetett. Ezévben kötötték a három dinasztikus szerződés elsőjét, amelyet 1506-ban és 1515-ben megújítottak, és amely a Jagellók és a Habsburgok között jött létre. 1491-ben még nem volt gyermeke Ulászlónak, a másodikban a Hunyadi-vagyon akkori birtokosa, Brandenburgi György őrgróf játszotta a főszerepet, valamint Ulászló félelme Szapolyaitól. A rákosi végzés felnyitotta a szemét arra, hogy magyar trónkövetelő is akadhat. A harmadiknak nyilván a Dózsa-féle háború adta az okát, valamint Ulászló és a lengyel Zsigmond király félelme Szapolyaitól. Az 1514-es események megerősítették Szapolyai tekintélyét, hiszen egyfelől eleve ellenezte a Bakócz-féle kereszteshadjáratot, másfelől oroszlánrészt vállalt a mozgalom leverésében és a megtorlásban. Ebben az 1513-ban Szendrő ostrománál kipróbált hadserege volt segítségére. „…Végül csak egyetlen ember tudott tőkét kovácsolni magának abból, ami 1514 nyarán történt: Szapolyai János. (…) Az igazi nyereség a hatalom visszaszerzése volt.”

A helyzet „… a közvéleményben azt a meggyőződést keltette, hogy a bajok forrását a Jagellók idegen származásában kell keresni, s hogy csak nemzeti király vethetne véget az anarchiának (…) Az ország leggazdagabb arisztokrata-családja, a Mátyás kegyéből alacsonyról felemelkedett Szapolyaiaké, élére állt a köznemesség mozgalmának, abban a reményben, hogy így egyik tagjának, János erdélyi vajdának szerezheti meg a trónt. (…) Ferdinándban a magyar köznemesség a németet, a magyarság elpusztítására törő idegent látta.” Ferdinánd azonban eddig semmi jelét nem adta magyarellenességnek, és a későbbiekben sem ilyen célok vezérelték.

Az országban az 1520-as években három önálló hadsereg létezett, amely már önmagában mutatja a feudális széttagoltságot, a belső helyzet ziláltságát és a királyi tekintély igen mély voltát: Báthori István temesi ispán, majd nádor, Frangepán Ferenc horvát bán és Szapolyai János erdélyi vajda is saját haderejével vívta csatáit. A királyi Magyarország a legkedvezőbb körülmények között is legfeljebb 25-30 ezer fős hadsereg kiállítására volt képes, a három főúr magánhadserege nagy mértékben apasztotta a király által elérhető erőforrásokat. E három személy közül Szapolyaié volt a legnagyobb vagyon és haderő, aki már 1505-ben nyilvánvalóan a nemesség alternatív királyjelöltje volt. Ezzel a haderővel már 1515-ben a déli végeken portyázott, ekkor még közösen Báthori ispánnal. Célzata egyértelműen nem török-ellenes hadjárat indítása volt, hanem az 1515-ös Habsburg-Jagelló dinasztikus szerződés aláásása, hiszen sikereik esetén annak végrehajtása nyilván felháborodást vált ki. „A Fugger bankház magyarországi megbízottja (…) ezt írta főnökének: ha a vajda győz Zsarnónál, »úgy a magyarok visszakövetelték volna Annát… és a vajdának adták volna, és semmi sem lett volna a szerződésből (…) ha sikerült volna neki győzelmet aratnia, ezzel a dicsőséggel eljutott volna az uralkodáshoz is, és megkapta volna a király leányát feleségül«.”

II. Ulászló halála után a gyermek II. Lajos mellé Bornemissza János és Brandenburgi György kerültek gyámnak, így a Habsburg-orientáció nem szenvedett csorbát a kormányban. Ámde az ország vezetésének többi résztvevője inkább Szapolyai híve volt, ezért az 1514-1526 közötti időszak belpolitikailag instabil, a központi hatalom gyenge, az országgyűlés határozataiból és törvényeiből mindenki csak azt tartotta be, amit jónak tartott.

1521-től állandó török haderő állomásozott a Szerémségben. A Zsigmond által létrehozott déli végvárrendszer teljes megsemmisülése zajlott le néhány év alatt; Szabács, Nándorfehérvár és Zimony elvesztése. Az ország területi integritása már 1521-től sérült, a török megyényi területeket birtokolt. Mégsem ez az első törökökkel kapcsolatos hadi esemény Magyarországon: már az 1396-os nikápolyi kudarcot hamarosan követte az ütközőállam, Havasalföld felszámolása, majd a török-párti vajdák segítségével egyre gyakrabban portyáztak törökök Erdély területén. 1420-21-ben Hunyad megyét és a Barcaságot sarcolták, 1432-ben a szász városokat Brassó és Szeben kivételével. 1434-ben a fogarasi oláhok szövetkeztek a törökkel és 1438-ban a Vaskapunál török-oláh-rác hadsereg nyomult be Magyarországra. A déli határvédelem újjászervezése Ujlaki és Hunyadi – macsói és szörényi – bánok nevéhez fűződik, akik a temesi ispán és erdélyi vajda címekkel kapták ezt feladatul. Mátyás alatt egyetlen próbálkozás történt török részről, amelyet Báthori és Kinizsi a kenyérmezei csatában, 1479-ben hárítottak el.