Erdély – de talán az egész Kárpátokon belüli terület
– leghíresebb bazalthegye, a Detonáta földrészünk
egykori gazdag nemesfémlelőhelyének, az Arany-
négyszögnek az észak-nyugati szögletében
található. Napjainkban látványos méreteivel és
formájával kápráztatja el az odalátogató embert.

Erdélyben sok érdekes tájat láthatunk, de közülük is kitűnik sokarcúságával és változatos felépítésével az Erdélyi-középhegység. Ennek délkeleti részén húzódik az Erdélyi-érchegység, amelynek a felszínhez közel lévő nemes- és színesérctelepeit igen korán fölfedezték és bányászták. Már a dákok idején bányákat nyitottak ott. Később, amikor a rómaiak elfoglalták és uralták Dáciát (Kr. sz. 105 és 265 között), a császári tulajdonban levő ércbányakörzet (territorium metalli) területén a külszíni bányákban és a felszín közeli, rövid tárnákban, föld alatti üregekben rabszolgákat és nincstelen szabadokat dolgoztattak, akik embertelen körülmények között, kezdetleges technikával termelték ki az ércet, elsősorban az aranyat, de az ezüstöt és a rezet is.
A fejtéshez a tárókban hatalmas tüzeket raktak: ezzel felforrósították a kőzetet, majd a füst távozását követően vízzel locsolták a falakat, hogy hirtelen lehűtsék azokat. Így a kőzet megrepedezett, s aztán vésőkkel és csákánnyal bontották tovább azt. Körülményessége ellenére azért használták ezt a fejtési módszert, mert az érctelér – képlékenysége és aránylag magas olvadáspontja következében – jól tűrte a hőtágulást, egy tömbben maradt, megkönnyítve ezzel a befoglaló kőzetről való lefejtést. (Vagyis tisztább és értékesebb fémet nyertek, ami a kor viszonylag kezdetleges aranytisztítási munkálatai miatt volt fontos.)
A térség a középkorban is Európa egyik leggazdagabb nemesfém-bányavidéke volt. A fontosabb bányák egy hozzávetőlegesen szabálytalan négyszög alakú területen helyezkedtek el, s ezért a bányavidéket „Aranynégyszög”-nek nevezték el. A négyszög csúcsaiban egy-egy gazdag bányásztelepülés található: a terület északi-északkeleti szegletében, az Aranyos-folyó völgyében Aranyosbánya (Baia de Aries‚), délkeleten Zalatna (Zlatna), délen Nagyág (SacaČ-rimb), északnyugaton Abrudbánya (Abrud). A legrégebbi bányák Verespatak (Rosia MontanaČ, vagy ahogy a rómaiak nevezték, Alburnus Maior) térségében a Kirnik és a legutóbbi évtizedek korszerű művelési technológiájának áldozatul esett Csetátye (Várhegy) oldalában maradtak fenn, és néhol még ma is láthatók.
A régi időkben főként a magasabb helyzetű, felszínhez közeli ércteléreket fejtették. Ezek hajdanán viszonylag alacsony hőfokon váltak ki a vulkáni tevékenységet kísérő hidrotermális (mélyből feltörő forróvizes) oldatokból. A színesfém és a nemesfém az egykori vulkáni kürtőkben, illetve a belőlük sugarasan és körkörösen is kiinduló repedéseken fölfelé áramló hidrotermák oldataiból, gázaiból és gőzeiből csapódott ki, s alkot ércteléreket, kitöltve így a korábbi kőzetréseket, üregeket. A kicsapódás főként szulfidos formában következett be.

Nyolcszáz érczúzó
Helyenként még látni a középkori érczúzó malmok maradványait is. A bányászat a polgárosodás korában ugyancsak fontos volt: Hunfalvy János a Magyarország és Erdély című – 1856-ban megjelent – leírásában csak Verespatak térségében háromszáz különböző bányatársulatot és nyolcszáznál több érczúzó malmot említ. Abban az időben főként német és magyar lakosság élt a környékbeli településeken, elsősorban a bányászat nehéz és keserves munkájával biztosítva megélhetését. Fenn, a havasi régiókban pedig fakitermeléssel, faszénégetéssel és pásztorkodással foglalkozó románok laktak, közülük is sokan dolgoztak az érczúzókban és a tárókban.
A bányavidékhez véres történelmi emlékek is fűződnek, hiszen megszerzésük, birtoklásuk fontos volt az egymással szemben álló hadak számára, és bizony az indulatok sokszor elszabadultak a három nép lakta területen. Az 1848/49-es szabadságharc folyamán Zalatnán és Abrudbányán szinte a teljes magyar lakosságot lemészárolták. Még korábban, az 1784. évi Horia, Clos‚ca és Cris‚an vezette román parasztfelkelés idején előbb a magyar kastélyokat rombolták szét s ölték le a nemeseket, majd ezután megtorlásként amazok végezték ki kegyetlen módon román parasztok százait, köztük ártatlanokat is. Ma a hegység falvaiban és városaiban románok élnek, de a bányászkodás még most is az egyik legfontosabb tevékenység és megélhetési forrás a vidéken.

A bucsimok földjén
Nemcsak ásványkincsekben, hanem természeti szépségekben is gazdag ez a középhegység. A változatos és tagolt felszínű tájon különleges geomorfológiai formákkal, fenyves erdőkkel és kaszálókkal, gazdag növény- és állatvilággal, a völgyekben hegyi patakokkal, forrásokkal, valamint a havasokban élő románoknak – a bucsimoknak – hagyományos életformáival találkozhatunk. (A bucsimok nevüket a közeli Bucsim [Bucium, Bucsum] faluról kapták; a négyezer lelkes hegyvidéki szórt településnek több kis faluközpontja is van.) Az

egykori Aranynégyszög turista látványossága a Detonáta. A hegy Verespatak felől – a régi bányatárók mellett haladva – két és fél óra, Bucsim falu irányából pedig – amelyet egykoron Tőkefalvának neveztek – a patakvölgyön át gyalog szűk másfél óra alatt közelíthető meg (a völgyben a múltban érczúzó malmok sorakoztak). Bucsimból a hegygerincen, egy meredek, szép kilátást nyújtó regényes ösvényen is feljuthatunk a csúcsra. Utunk végén a Kopasz-Detonáta (avagy ahogyan a román csobánok – pásztorok – nevezik, a Detunáta-Gola) tárul elénk. Ez a név azt jelenti: „mennykő ütötte” vagy „mennydörgős”. Érdemes körbejárni a sziklaalakzatot, mert minden irányból változatos formákat mutat. Bucsim felől a sziklák alatti erdő szélén egy gyenge forrás is fakad.
A bazaltképződmény nyugati irányból nézve a legmeredekebb és a legmagasabb, s onnan látszik teljes kiterjedésében a sok ezernyi karcsú oszlopból felépülő hatalmas, a mintegy 300 méteres hosszúságban 100 méternyire a környezete fölé magasodó sziklafal. Az oszlopok négy-, hat- és nyolcszögletűek, ívesek, mintha boltozatot alkotnának. Idő jártával némelyik oszlopsor leszakadt, leomlott, s a fal alatt hatalmas törmelékhalmot, kőtengert alkotott. A legrégibb omladékokat benőtte a zuzmó, a moha, a sokféle páfrány, s a sziklatömbök között hatalmas lucfenyők is pompáznak.
A hegygerinc közepén egy kis horpadás látható, rajta – kelet felől – „könnyedén” feljuthatunk a bazaltszikla tetejére. Ott a gerinc magasságáig fenyők, borókások, cserjések nőtték be az amúgy is lankásabb oldalt, s az oszlopsorok kisebb lépcső- és teraszsorokat alkotnak. A feltornyosuló sziklaélen az 1-2 méteres sokszögletű bazaltoszlopok óriási méretű kristálycsoportokként emelkednek körülöttünk. Télen a zúzmara, a többi évszakban a rájuk telepedett zuzmók formáznak érdekes bevonatot e halmazokon. Tiszta időben a gerincről megcsodálhatjuk a környező hegyeket, így a Vulkán-hegy híres mészkőtakaróból álló roncsait is.
A Kopasz-Detonátával átellenben csúcsosodik az Erdős-Detonáta (a Detunáta-Flokoszára). Ennek kúpja szabályosabb az előbbinél, és – nevéhez illendően – erdő borítja. A két bazalthegy, amint kiemelkedik az erdők, ligetek és a kaszálók közül, különösen szép látványt nyújt.

Száz kitörési központ
A bazaltvulkánosság a Pannon-medence területén és a Kárpátok térségében a harmadidőszak végén és a negyedidőszak elején (1,7 millió évvel ezelőtt) öt szakaszban zajlott le, mégpedig majdnem száz kitörési központban. Az Abrudbánya és Verespatak környéki vulkánosság, meg a hozzá tartozó Detonáta kitörése a harmadik szakaszban ment végbe, akkor, amikor a bazalt és a bazaltandezit magányos kitörési központokon keresztül jutott a felszínre.
A nagyon sűrűn folyó, viszkózus, bázikus, telített magma a felnyomulás közben a kürtő felső részében megrekedt (hasonlóan, mint a Mont Pelée-vulkán az 1902. évi kitörésekor). Lassú mozgása – fölfelé áramlása – közben a kőzetolvadék fokozatosan kihűlt, emiatt a mozgási sebessége is fokozatosan csökkent. Végül az olvadék megdermedt, s lávadugót létrehozva elzárta a lávacsatornát meg a kürtőt. A bazaltláva rossz hővezető, éppen ezért lassan hűl le. Benne zsugorodási – kihűlési – repedések keletkeznek, s azok a homogén kőzetben a bazaltokra különösen jellemző sokszögű oszlopos elválást eredményeznek. Később a vulkán fészkében: a magmakamrában lévő izzó magma újabb felszín felé nyomulása megemelte és kibillentette eredeti, függőlegesen álló helyzetéből a lávadugót, és elfektette azt. Nyomában újabb lávadugó alakult ki, s az szintén oszlopos formában szilárdult meg.
Az évszázezredek során az erózió lepusztította a kőzeteket az igen kemény lávatű körül. Egyre több oszlop és oszlopsor omlott le, tört darabokra és halmozódott fel a nyújtott, ék alakú kiemelkedés körül. A szürkés, kékes-feketés és sötét színű bazaltok általában lassan mállanak. Törmelékeik a lejtőkön igen hosszú időn – évszázadokon, évezredeken – át élesek, szögletesek maradnak s őrzik eredeti formájukat.