Bakfark Bálint (Bacfort v. Graevius Bálint v. Valentin Greff Bakfark, de előfordul még a Bachfarrt, Backvart, Bekwark, Bakfart névváltozat is) – (Brassó, 1506. vagy 1507. augusztus 15.? más forrás szerint 1526 – Padova, 1576. augusztus 22., más forrás szerint: augusztus 15. vagy 13.) erdélyi szász zeneszerző és lantművész, a reneszánsz hangszeres muzsika jeles képviselője. Élete vége felé a kettős Greff-Bakfark nevet használta. Európa-szerte ismert művész volt. Leginkább külföldön, kiváltképp Lengyelországban élt, beutazta Poroszországot, Franciaországot, Itáliát. A magyarországi zenetörténetben ő az első jelentős zeneszerző és hangszeres művész, és évszázadokig az egyetlen, aki az európai zenekultúrára is döntő hatást gyakorolt.

Valószínűleg 1507-ben, rangos szász család gyermekeként született, vélhetően Brassóban.

Már apja, Tamás is lantművész volt, de Bálint tanáráról semmi biztosat nem tudunk. Feltehetőleg mestere volt többek között az 1538 és 1544 között Nagyváradon működő itáliai Matthias Marigliano is, aki korábban X. Leó pápa zenészei közé tartozott. Ekkortájt Váradon pezsgő művészeti élet volt, ahol több lantművész is megfordult.

Bakfark ifjúkoráról nagyon keveset tudunk. Szapolyai János erdélyi vajda (1526-tól magyar király) nagyváradi udvarában nevelkedett, majd lantművészként szolgálta a királyt és zenekedvelő feleségét, Izabellát. Szolgálataiért nemesi rangot kapott. Bakfark valószínűleg fiatalkorában Budán találkozott a polifon kórusmuzsika hangzásvilágával.

Az 1540-es években Franciaországban Tournon grófnak, I. Ferenc francia király főemberének muzsikusa volt.

Szapolyai halála után a török megszállás miatt Erdélybe szorult özvegy Izabella mellől annak bátyja, II. Zsigmond Ágost lengyel király szolgálatába lépett 1549-ben. Bakfark 1550-ben Krakkóban nősült meg, a litván származású özvegyet, Katarina Narbutovnát vette feleségül, aki két gyermekkel ajándékozta meg.

Kisebb megszakításokkal Vilniuszban élt. Lengyelországban eltöltött éveinek fő pártfogója I. Albert porosz herceg volt.

1552–53 között hosszabb európai körutat tett, megfordult Danzigban, Frankfurt an der Oderban, Wittenbergben, Augsburgban, Lyonban, Párizsban, Velencében, Königsbergben. 1553-ban jelent meg első önálló műve, szólólantra komponált műveinek gyűjteménye, az ún. Lyoni lantkönyv, Tournon érsek támogatásával.

A következő évtizedben ismét Vilniuszban muzsikált, ahol az udvar egyik legmegbecsültebb alattvalója lett. 1565-ben Krakkóban saját költségén adatta ki lanttabulatúráinak második kötetét, Zsigmond Ágostnak ajánlva.

1566-ban I. Miksa császár és magyar király meghívására Bécsbe utazott és a császári udvarban tartózkodott, azonban leghosszabb ideig a lengyel király udvarában élt, akivel – mint műve előszavában említi – közelebbi viszonyban volt, de aki Bakfark nemesi címét nem ismerte el.

1569-ben koholt vádak alapján Pozsonyban letartóztatták és rövid ideig fogvatartották. Hazamenekült Erdélybe, ahol Szapolyai fia volt a fejedelem. Bakfark a lanton és orgonán is jól játszó János Zsigmond udvarában szolgált, s 1570-ben gyulafehérvári birtokadománnyal gazdagodott. A következő esztendőben azonban patrónusa meghalt, Bakfark pedig Itáliába költözött.

1576. augusztus 22-én (más forrás szerint 1571-ben) halt meg Padovában, áldozatul esve a pestisjárványnak. Halálához közeledve kéziratait állítólag elégette.