Kun Béla (szül. Kohn Béla, Lele, 1886. február 20. – Moszkva, 1938. augusztus 29. vagy 1939. november 30.) újságíró, kommunista politikus, a magyarországi Tanácsköztársaság tényleges vezetője.

Köztisztviselői zsidó családban született az akkoriban Szilágycseh közigazgatásához tartozó Lele faluban, 1886-ban. Szülei vallástalanok. Apja, a falu jegyzője, kitért izraelita (Galíciából), anyja, Goldberger Rózsa pedig szintén kitért protestáns.[forrás?] Zilahon és a kolozsvári kálvinista középiskolában végezte középfokú tanulmányait, majd a kolozsvári egyetem joghallgatója lett, ám 1904-ben félbeszakítva tanulmányait, újságíróskodni kezdett Kolozsvárott és Nagyváradon. 1906-ban magyarosította a nevét Kunra.

Cikkei miatt többször állt bíróság előtt. 1907-ben fél éves fogházbüntetésre ítélték, amit a szegedi Csillagbörtönben töltött le. A publikálás helyett a tisztviselőséget választotta: a kolozsvári Munkásbiztosító Pénztár titkáraként alkalmazták, ahol azonban később sikkasztással vádolták meg.

1913 májusában feleségül vette Gál Irént, egy középosztálybeli zenetanárnőt.

Még kolozsvári tanulóévei alatt Ady Endre ismertette meg a budapesti baloldali értelmiségi körökkel. 1902-ben, középiskolásként belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba (MSZDP), 1913-ban már küldött volt a párt kongresszusán.

Az I. világháború idején besorozták, 1916-ban orosz fogságba esett. Az oroszok egy uráli hadifogolytáborba küldték. Itt végleg kommunista lett, hadifogoly tisztekből csoportot szervezett. 1917-ben, a februári forradalom idején belépett a tomszki szociáldemokrata (később bolsevik) szervezetbe, 1918 márciusában az ő elnökletével alakult meg az Oroszországi Kommunista Párt magyar csoportja. Petrográdra, majd Moszkvába utazott, megismerkedett Leninnel, de a párton belül lényegében a vezér radikális ellenzékéhez tartozott. Lenin pragmatizmusával ellentétben Kun és mások (mint Rákosi vagy az olasz Terracini) a Grigorij Zinovjev és Karl Bernhardovics Radek körül csoportosuló, a „forradalmi offenzíva mindenáron” elvét hirdető kommunisták közé tartozott, akiket Lenin „kuneristák”-nak nevezett.

1918-ban ismét fegyvert ragadott: harcolt a német intervenciósok, majd az eszer lázadók, a Csehszlovák Légió és Kolcsak fehérgárdistái ellen. Közben publikált is: a Pravda és az Izvesztyija munkatársa, illetve más baloldali lapok szerkesztője volt.

1918. november 17-én tért haza Budapestre, november 24-én megalakította a Kommunisták Magyarországi Pártját, mely központi bizottságának elnöke lesz. A mozgalom intenzív kormányellenes propagandatevékenységet folytatott, lapjában, a Vörös Újságban különösen erősen támadta mind Károlyit, mind a szociáldemokratákat; maga Kun nap mint nap tartotta több szemtanú által „gyújtó hatásúnak” leírt szónoklatait, sztrájkokat és gyűléseket szerveztek. 1919. február 22-én a kommunisták egy felvonulást és demonstrációt szerveztek a Népszava budapesti szerkesztősége elé; ez lövöldözésbe torkollott, melynek során négy rendőr vesztette életét. Letartóztatták, megkínozták, addigra azonban – az orosz kommunista párt által pénzelt – agitációs munkájának is köszönhetően a KMP ismertté és népszerűvé vált a magyarság különféle rétegeinek (elsősorban a budapesti urbánus értelmiség és a munkásság egy része) körében. A fogságban tovább folytatta a szervezőmunkát, előkészítette a Magyarországi Szociáldemokrata Párttal (MSZDP) való egyesülést.

1919. március 21-én – az antanthatalmak területi követeléseit tartalmazó Vix-jegyzék átadását követő napon – Károlyi Mihály köztársasági elnök és Berinkey Dénes miniszterelnök lemondását fontolgatta, a KMP és az MSZDP egyesült, Kun Béla és Garbai Sándor kikiáltották a Tanácsköztársaságot, megalakítva a Forradalmi Kormányzótanácsot (FK). Államcsínnyel átvették a hatalmat. Kun Béla a kormányzótanácsban külügyi (március 21. – augusztus 1.), és hadügyi népbiztos is volt (1919. április 3. – 1919. június 24.). Az FK elnöke névleg Garbai Sándor volt, ám a Tanácsköztársaság szinte valamennyi fontos eseménye kapcsolatba hozható Kun Béla nevével. Szava meghatározó az állam- és pártszervezés, a gazdasági és kulturális élet, valamint az ellenforradalom elleni harc kérdéseiben.

Kun megkísérelte exportálni a „proletárdiktatúrát” nemcsak észak, hanem – ami kevésbé ismert – nyugat felé is. Ernst Bettelheim, egy budapesti ügyvéd a Komintern beleegyezésével megalakította az Osztrák Kommunista Pártot, melyet Kun eszmeileg támogatott. Bettelheim és társai 1919. június 14-ére tervezték Ausztria legfontosabb kulcsközpontjait fegyveresen elfoglalni, de az osztrák rendőrség az ezt megelőző éjszakán letartóztatta őket, a kiszabadításukért tüntető négyezer fős csoportot fegyveres erővel verték szét.

Kun eközben az osztrák határra vezényelte a Vörös Hadsereg egyes egységeit, hogy szükség esetén támogatást nyújthasson az osztrák kommunistáknak, de az esedékes beavatkozás előtt az osztrákok már letartóztatták Bettelheiméket. Kun nagyobb összegekkel (harmincezer líra) támogatta az Olasz Kommunista Pártot is (Peter Lamborn: An italian anarchist and his dream [Egy olasz anarchista és álma]). Az európai hatalmak ezeket a próbálkozásokat természetesen nem nézték jó szemmel.

Kun Béla 133 napig tartó uralma alatt, a vörösterror idején 590 személyt végeztek ki. Az áldozatok közül 200 tanító és pedagógus volt. A vörösterrornak is nagy szerepe volt a proletárdiktatúra bukásában. Hatására a vidéki lakosság szinte teljes egésze és Budapest polgári rétegeinek nagy része elfordult a Tanácsköztársaságtól.