Prohászka Lajos György (Prochaska, Ludwig Georg) (Brassó, 1897. március 2. – Budapest, 1963. június 16.) pedagógus, kultúrfilozófus, a 20. századi magyar neveléstudomány egyik kiemelkedő egyénisége, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja.

Édesapja, Prohaska Lajos (Vidombák, Brassó vármegye, 1863/1864(?) – Sósmező, Háromszék vármegye, 1896) fia születése előtt meghalt. Édesanyja, Scholz Róza (Temesvár, 1871 – Budapest, 1940) egyedül nevelte fiát. Prohászka az elemi iskolát Aradon (városi Weitzer János utcai elemi fiúiskola) kezdte, majd Budapestre költözésük után előbb az I. kerületi Iskola téri népiskola, majd a Királyi Katholikus Egyetemi Főgimnáziumban (ma: Budapesti Egyetemi Katolikus Gimnázium) tanulója volt, itt érettségizett (1907–1915). Gyermek-, ifjú- és fiatal férfikoráig a nyarakat anyai rokonainál, leginkább a Brassó megyei Veresmarton töltötte. Élete végéig kötődött Erdélyhez, az erdélyiekhez.

1915. szeptember 21-én iratkozott be a budapesti Magyar Királyi Tudományegyetem görög–latin–filozófia szakára, s itt tanult 1919-ig. Tanárai közt volt Alexander Bernát, Pauler Ákos és Fináczy Ernő. Klasszikus–humanisztikus műveltsége, nyelvtudása több tudományterületen is sikeres munkálkodásra predesztinálták. Érdeklődése a pedagógiatudomány irányában erősödött meg. A Fináczy Ernő vezette Pedagógiai Intézetben fizetés nélküli tanársegéd volt 1917 és 1923 között. Doktori védésének témáját is a neveléstudomány tárgyköréből választotta (A pedaegogiai naturalizmus, 1920).

1922. szeptembertől az Országos Magyar Gyűjteményegyetem Könyvtárában dolgozott, de folyamatosan foglalkozott a filozófia és a pedagógia kérdéseivel. Az Egyetemi Könyvtárba került és különböző beosztásokban annak alkalmazottja volt (1928–1937), tudományos igényességgel foglalkozott a könyvtárosi munka gyakorlati kérdéseivel is. A második világháború időszakában – Hajnal István dékán felkérésére – gondoskodott a Bölcsészkar könyvtárának megóvásáról (1944. november – 1945. január 16.).

A berlini Collegium Hungaricum hallgatója volt (1924, 1927), Németországban (München, Freiburg im Breisgau), Franciaországban és Angliában tanulmányutat tett. Első berlini tartózkodása idején megismerkedett Eduard Sprangerrel, akinek kultúrfilozófiai elmélete alapvetően befolyásolta filozófiai, pedagógiai gondolkodását. Élete végéig kapcsolatot tartott, levelezett Sprangerrel.

A Magyar Paedagogiai Társaság rendes tagja (1927. március 19. – 1950), elnöke (1940. május 25. – 1949. április 2.); a Magyar Filozófiai Társaság tagja (1927. április 30. – 1945), másodtitkára, titkára (1929–1939), és a társaság folyóiratának, az Athenaeumnak főszerkesztője (1931–1940) volt.

Egyetemi oktatói munkáját Pécsett kezdte, a pécsi Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem Bölcsészet, Nyelv-, és Történettudományi Karán elméleti pedagógiából habilitált, és az egyetem magántanára lett (1929). A budapesti Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetemen ugyancsak pedagógiából habilitált, az egyetem magántanára (1930), a neveléstudomány nyilvános rendkívüli egyetemi magántanára (1935), a pedagógia egyetemi nyilvános rendes tanára (1937) lett. Kultúrfilozófiai, pedagógiai tartalmú szemináriumokat, előadásokat tartott. Rendszeresen látogatta az egyetem gyakorló középiskoláját; tanított a VII. kerületi Szent István Reálgimnáziumban (1931–1932). A Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskola megbízott előadója filozófiából és pedagógiából (1934–1940). Az Országos Közoktatási Tanács (1936–1945) majd az Országos Köznevelési Tanács (1945–1948); a Pázmány Péter Tudományegyetem mellett működő Állami Középiskolai Tanárvizsgáló Bizottság tagja, az Egyetemi Élet folyóirat szerkesztője (1938–1943) volt. Kétségeit fogalmazta meg az iskolarendszer átalakítása miatt (1946. május 18.), az iskolák államosítása ellen szólt (1947. október 18.). A Budapesti Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar tanácsülésén 1949. december 12-én jelentették be, hogy Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter a tanári szolgálat alól felmentette, és rendelkezési állományba helyezte. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Pedagógiai és Pszichológiai Kar Neveléstudományi Intézetében Prohászka Lajos Termet avattak (2008. november 21., 305-ös terem).

Három területen jelentkezett: filozófia (kultúrfilozófia), neveléstudomány (kultúrpedagógia) és könyvtártudomány. A pedagógiaoktatás feladataival és a pedagógiai közéletben növekvő szerepvállalásával együtt alkotó tevékenységében egyre inkább a neveléstudomány lett a meghatározó. A tudományos kérdések elméleti filozófiai megközelítése jellemezte tudományos munkásságát. Legtöbb publikációja az Athenaeum (1924–1943) és a Magyar Paedagogia (1923–1944/1946) folyóiratokban jelent meg. A Minerva (folyóirat) közölte A Vándor és a Bujdosó című nemzetkarakterológiai esszéjét (1932–1936). Bekapcsolódott a Pedagógiai Lexikon szerkesztésébe (1933, 1936). Megjelent Az oktatás elmélete című munkája (1937). A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották (1939). Megjelent és terjeszteni kezdték A mai élet erkölcse című művét (1945). Az MTA II. osztály osztálytanácsosa és az Akadémia igazgatótanácsának tagja (1946) volt. Az Akadémia átszervezésekor több más akadémikustársával együtt 1949. november 29-én tanácskozó taggá minősítették vissza az Akadémián. Az akadémiai Tudományos Minősítő Bizottság tudományos fokozatra méltatlannak tartotta (1952). Lukács György (1885–1971) még 1956 őszén is szélsőjobboldalinak minősítette Prohászka Lajos munkásságát.(1956. október 14.)  Az 1956. október 2–6. között megrendezett Balatonfüredi Pedagógus Konferencia utólagos meghívtjai közt volt, de nem vett részt azon. Az MTA Pedagógiai Bizottságának tagja volt (1957; 1958). A MTA 1989. évi közgyűlése posztumusz visszaállította akadémiai levelező tagságát.

Súlyos betegségéből lassan gyógyult (1951–1952). Nyugdíjától megfosztották. A Magyar Országos Levéltár (Nádori Levéltár) iratainak cédulázását végezte. (1953 nyara–1956 október) Balesete után kórházba került. (1956. október 25. – 1957. január eleje). Szerény nyugdíja mellett ismét dolgozott a Magyar Országos Levéltárban (1957 nyara–1961). Fordítást, szerkesztést végezett.

Sírja a budapesti Farkasréti temetőben található (43/2 parcella 1–163). – Síremlékét Turáni Kovács Imre készítette.