Ha majd 2014 decemberének elején népszavazást írnak ki Romániában a kettős állampolgárságunk ügyében és vétóval zárul, ne csodálkozzunk. Ötnapi erdélyi terepgyakorlat arra a sanda gyanúra ragadtat minket, hogy az ország fejlődésének megiramodása hamar leszállít minket a magaslóról. .

Nem kecsegtet túl sok jóval a kezdés. Ártándnál átlépve a trianoni határt, az út folytatásaképp a nem is oly messzi távolban egy ordas nagy kémény ontja magából az üvegházhatást. Aztán a busz ennél többre aligha feljogosított hangrendszeréből hallottakkal megnyugtatón tisztul a kép. Ez a térség ugyan szintén a hatvannégy vármegyét erősítette, de a közhiedelemmel ellentétben ez még nem Erdély, Partium annál inkább. Megnyugszunk. A komikus nevű Királyhágóról végigpásztázva a horizontot, már a hőn áhított vidék tárul elénk. Túl a váltópénzekkel seftelő cigányokkal és még innen az első korsó Ciuc (ejtsd: csiki) sörön, amit a szálláshelyünkön, Csíkszeredán gyártanak.

Nagyvárad a menetterv első megállója. Ady városlott hajdanán itt. A digitális gépek kijelzőjén a Szent László Székesegyház és a Kanonok sor meg még néhány közigazgatásilag fontos épület. Gyorsan átrobogunk a placcon, időhöz igazodás van, gyorstalpaló, a japán turista énünk alig nyer kielégülést. Az idegenvezető hölgy viszont kárpótol mindenért: beavat a természeti sajátosságok kialakulásának legendáiba, híres magyarokról és a hozzájuk kapcsolódó történetekről szintén hallunk.

Mikor az olvasó a képgaléria nézegetésében a hol épülőfélben lévő, hol meg kész hotel- és/vagy palotaszerű villákat lát, akkor ne érezze magát egy reklámszpot kellősének közepén. Nem pénzeli az ALON-t semmi építőipari vállalat (sajnos, tegyük hozzá), se a román szaktárca nem eteti-itatatja a kiküldött tudósítót gyomorrontásig, illetve a sárga földig. Ezeket mind romák építtették. Azt a nagyvilág elé tárandó, hogy van ott még bővivel, ahonnan az ehhez való jött. Miközben mögöttük laknak, a putriviskók otthonossága jelenti számukra a mindennapok éltető közegét. Nemhogy papírmasé színházak mind és a berendezés, de – a rossznyelvek szerint – a többségükben az áram sincs bekötve. Ennyit Bánffyhunyad világraszóló nevezetességéről.

Szép város Kolozsvár. Ha most vetném magam bele a diplomapapír utáni harcba, merészet gondolva itt akarnék nagy lenni. A történelmi belváros nevezetességei kerülnek a célkeresztbe. Mátyás király szülőháza, mellette az Erdélyi Magyar Tudományegyetem, ami előtt egy srác gitározza az ír kocsmadalt, a Whiskey In The Jart. A Szent Mihály templom felé veszek magyar nyelvű napilapokat. Krónika, Új Magyar Szó és Erdélyi Napló. Az utóbbit úgy rakja elém az újságárus, mintegy rejtekből ugrik elém a lényeg. Turuldöntés Budapesten, XIX. Bálványosi Szabadegyetem és Diáktábor – az első kettő címlapján. Az Erdélyi Napló bezzeg belemenősebb, nem lacafacáz. Nyílt levelet intéz az SZDSZ-es turistákhoz. „Liberalizmusba öltöztetett nemzetellenség”-ről beszél, a belső-magyarországi testvéreikről, az egy százalékos támogatottságú párt első „külföldi út”-járól, ami Erdélybe vezet stb. „RMDSZ nélküli kormányt vizionál Kelemen Hunor” a tusndáfürdői EU-táborban. Az egyetlen anyaországi lap, amit a hotel előterében a reggelihez fölmarkolhatunk, az a Csurka István fémjelezte Magyar Fórum. Másnapra ez is kivásik a repertoárból.

A Mátyás szobor körbe van állványozva. Előtte egy csúf gödör, amit a románok azért hagytak úgy, hogy a magyaroknak legyen, ami csorbítja a szobor élményét (hogy furán fejezzem ki magam). Csíkszeredán bevesszük a szálláshelyünket. Az első, ami a szemünkbe villan, a helyi, épp börtönt (reméljük, nehezen) viselő gengszter babaház-rózsaszín viskója.

Farkaslakán Tamási Áron szobrát koszorúzzuk. Ahogy rendeletben megadta, a képgalériában látható két fa közé temették el. A közelében csipkeverőnők. Finoman utalnak rá, hogy nem fényképeznem kéne őket, hanem venni tőlük valamit, adni nekik pénzt, én meg vihetném haza a vásárfiát mutiba az otthoniaknak. Sajnos azonban az internetes újságírók nincsenek túlfizetve, a vendéglátóhelyek iránti vonzalmuk viszont annál nagyobb bennük. Ekként járunk Korondon is, ahol ugyan kerámiavásárlási lehetőség adódik, mi mégis a Trianonosok mellett feltünedező drakulás feliratoknak adjuk a frissiben alapított Lugosi Béla-díjat. Meg is fejtem egy ilyen asztaltársaságban, hogy a Transzilvánia valójában Pálinka jelentéssel bír. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a székely hármasszabály erre vonatkozó kitétele, miszerint a sör nem ital.

Az itteni szoborkomplexum sokrétűsége megérne egy külön miseszertartást. Kőrösi Csoma Sándor nyelvtudós és őshazakutató, illetve a magyar anyanyelvű Romániában szakadt hazafiakat összegző táblák mellett az erősen feminin jelleggel bíró alkotást körüljárva minden itteni hivatkozásokkal bíró jelesünkkel szembetalálkozhatunk.

Szováta, majd Parajd belterületére érkezünk. A tó sótartalma olyan, hogy hiába a hatos méter átlagmélység, fenntart a víz felszínén. Gondolhatjuk magunkat ilyenkor olajnak. Most még drága, idővel csillagászati pénzekbe kerül majd, végül fordul a reláció és a víz lesz az átlátszó arany. A Sóbánya inkább a gyerekeknek szól és a bármilyen légzőszervi megbetegedésben szenvedőknek. Lent a tárnában ugyanis játszótér csalogat és tíz métert felüllicitáló belmagasság. Minden, ami a nagy vonalakban övez minket, sóból van. Pedig sziklának gondolnánk azt, amin állunk, és ami a port magához szívva relatíve tisztára tisztítja a levegőt. Apró makula a tökéletességben, hogy a sörük alkoholmentes.
 

Szejkefürdőn Orbán Balázs, a legnagyobb székely síremléke és a székelykapuk érdemelik ki a kitüntetett figyelmet. Szépek, tetszenek, de most nem bocsátkoznék okfejtésekbe a tradíció mibenlétét illetően.

Másnap Madéfalván a Hősi Emlékművet koszorúzzuk meg. 1764-ben egy hajnalon itt vérfürdőztek a Habsburg terrorlegények. Az itteni székelyek ugyanis az előzetes felszólítás ellenére sem akartak behódolni az osztrákoknak. Elkirándulunk aztán a Gyilkos-tóhoz és a Békás-szoros gyönyörű vidékére. Az utóbbinál hiába keressük, nem jön az arcunkba az „Üdvözöljük Romániában!” tábla. Nézzük, hogy Erdély ittenék ér véget, de a román vendégszeretetnek csak nem akaródzik az oldalunkhoz dörgölőzködnie. Ejnye. De annyi baj legyen. Fordulunk vissza és immár a buszból panorámázzuk be a fölénk tornyosuló mérhetetlen hegykolosszusokat.
 

A székelykapuk mellől, a népi viselet mellé Benedek Elek meséi, Tamási Áron és a nagy népszerűségnek örvendő műkedvelő gróf, Wass Albert regényei, illetve a székely vicckalendáriumok kacsintgatnak Leipazarló kedvet keltőn. Az önfegyelmünk példamutató. Ám ez csak időleges. Borzonton, Sövér Elek festőművész falujában, ami egy kis vasi település, Hegyhátsál testvérfaluja, ott már ledőlnek az ilyen erkölcsi korlátok. Amennyire a határon túli magyarok vallásosak és tradíciótartók, a nemzetiségi voltukkal mit sem törődő, kozmopolita, a liberális mételyben nyakig merülő anyaországiak legalább annyira nem. A belső-magyar Himnuszt még memoriterként, ám a Székely himnuszból már csak a „porlik, mint a szikla” rész ismerős, vallásos dalra ellenben már csak a legöregebb utazótársunk, a 79 éves édesapám „gyújt rá”.

Szégyen és gyalázat, mondám, ha nem volna vajas az én fülem töve is. De a felvezetőben említett kettős állampolgárság ügyét is említhetném, ami folyvást szóba jön az itteniekkel elbeszélgetve. És aligha vigasztalhat bárkit is, hogy egymást sem szeretjük jobban, itt a határon belül. A vendéglátók háza elejét viszont egy kanyi szó nem érheti. Bent terülj, terülj asztalkám fogad, hatalmas tálakból merjük elő az ínycsiklandót, kint patakban hűtött láda sör, fenyőpálinka és hatalmas beszélgetések jelentik a folytatást. Az itteniek úgy látják, mintha az amúgyis kettészakadt és démoni erők hatalmát nyögő anyaországban kisebbségben volnának a magyarok. Rá kellene találni a saját utunkra, függetlenedni a mindent egy kalap alá venni kívánóktól – adják tanácsul.
 

Bejárjuk a Szent-Anna tó mohos tőzeglápját. Nagy kegyben részesülve, kifogjuk a területtulajdonost, aki túl egy szívrohamon és néhány életveszélyes fenyegetésen, akkora figura, hogy először nézünk is hülyén, hogy kandi-kamerás átverésnek vagyunk-e a tevékeny elszenvedői. Aztán mégse. Maga a szigetjárás bőven hagy bevetnivalót maga után, de amit a fickó előadott, azzal jó időre szabadságolhatnánk Fábry Sándort. Az első vendég lehetne mondjuk a KFT zenekar, akikkel a buszt beirányozva szembetalálkozunk.

Zsögödfürdőn mofettázunk. Beáll az ember valami lépcsőzetes kialakítású szaunafélébe a kijelölt szint fölött tartva a fejét és kivárja a negyed órát. Nem vagy csak lassan mozog, és élvezi, ahogy a bokája, a combja, majd úgy derékig felmelegszenek a lábai és a csatolt részek. Szív- és érrendszeri betegségeknek és azok megelőzésére gyógyító hatással van. No nem az egyszeri ilyen alkalom, ami szintúgy jót tesz, de a többedszeri vizit feltétlen. Elvileg előnyös hatással van a férfiasságra is. A nőknek persze ettől sem nő ki, de nekik sem árt. Az akadálytalan vérellátás ugyanis alapvető fontosságú a szexualitás szempontjából. Van, aki hisz benne, van, aki kevésbé, sőt egyáltalán nem. A közelben palackozható borvíz mindenestre olyan, amilyennek mondják. Vasas ízű, oltja a szomjat és alkoholmentes.
 

Csíksomlyón megállás a kegytemplomnál. A feljutás a dombon nem egy sétagalopp. Alaposan leizzadunk, amire elérjünk az első fotóznivaló épületet, majd a domb legtetején a másikat, hogy aztán az István, a király rockopera kapcsán és a tévés közvetítésekből ismert zarándokhelyen magányérzet költözzön belénk. Olyan elhagyottnak tűnik így az 1996-os millecentenárium évében átadott épület. Nem úgy a szálláshelyünk városa. Csíkszeredán a világ legmagasabb Szent Máriájához csak nagy nehézségek árán jutunk be. Vagy három esküvőt leceremóniálnak addig. Nagyban (gondolatban, szóban és szemmel) dicsérgetjük a násznép nőtagjait, mikor kiderül, hogy magyarok ők is. Így már érthető minden. Fellépdelve Jézus édesanyjához, megérintve a lábfejét, kívánalmazzuk a jó egészséget és a valaminő testi bajunk helyrehozását.

Utolsó nap – túl az előre eltervezetteken – Marosvásárhelyen tekergünk egy röpkét a vasárnapi Fő téren. Lásd a képgalériát. A hivatalos látnivalóktól félrekacsintva az ismeretlen (román) katona zászlólobogtató szobrának derül ki a magyar csúfneve: Bronz Béla. Az 1973-ban átadott színházról meg hogy nyomtalanul múlt el felette az idő. Ami ez esetben korántsem erény. Ugyanez áll a hazafelé vivő utakra is. A nagyja vízszintes lépcső. Ezen csak az elkényelmesítő fáradtság és a kiváló utazózene, a ColorStar programadó Heavenicetrip! című lemeze segít. Sokat. Közben megered az eső. Hétfőn hajnal fél kettőkor boldogan baktatunk végig az utcán. Élményekkel gazdagon. Meg a fogadalommal, hogy még idén költözünk ki Erdélybe.

Forrás: alon.hu