Nem lehetett tudni, ki tette az első tüzet. De a fellobbanó láng belekapott a száraz, kora őszi éjszakába, s hajnalra Gyergyóban és Csíkban és Háromszékben s tova Udvarhely körül is minden gerincen lobogtak a lángok.A rabonbán talpon állt, s az ágyasház ablakából nézte a tüzeket.

- Az Öregisten őrtüzei, Mikolt. Utoljára égnek.

A sápadt kicsi asszony felkönyökölt a nyoszolyán. Riadt kék szemei tétova ijedelemmel néztek ki a hegyekre. Sötét gerinceken piros tüzek köszöntötték a derengő hajnalt. Az asszony kiugrott az ágyból,s urához szaladt.

- Mi az?! Mit jelent ez a sok tűz?! Jaj, de vörösek...!

Megborzongott a vékony hálóköntös alatt. Fáradtan, halkan dörmögte a rabonbán, lelógó, gyér bajusza mögül.

- Tüzet. Tüzet jelentenek. És vért. De eredj vissza, fázol.

- Félek ezektől a tüzektől... Kik gyújtották őket...?

A szikár, sárga arcú férfi belemélyedt a feltörő reggelbe. Tejfehér köd emelkedett a völgyből s nyúlt lassan, fel a tüzek után.

- A nép, Mikolt. A nép. Vártam reá.

Hűvös szél osont be a nyitott ablakon. Az asszony megborzongott,s visszabújt a takarók közé.

- Gondolod, hogy lesz valami ebből?

A sárga orcájú, barázdás, komor ember bólintott az ablaknál. Elgondolkozva nyúlt kopott színű ritkás szakállához, mélyen ülő szürke szemei egyre a tüzeket nézték.

- Lesz. Vér lesz, Mikolt. Sok vér.

Délidőben habos lovon páncélos lovag vágtatott be a rabonbán udvarába.

- A dézsmát szedő zsoldosokat megtámadták a népek! Mi dolog ez,rabonbán?!

A rabonbán elgondolkozva nézte a lovagot.

- Nem tisztességes dolog, lovag, annyi bizonyos. Mint ahogy nem tisztességes dolog az sem, hogy dézsmát szednek a néptől, aszályos évben.

- Király parancsára történt - vetette föl a fejét a lovag - nem a te dolgod.

- A király messze van, s ha ínségben a nép, az én gondom mégis,nem királyé s pápáé.

A lovag összehúzott szemekkel hosszasan nézte a rabonbánt.

- Hallod-e, rabonbán, talán te is a gyújtogatók közt vagy?

Állta a nézést a rabonbán, szeme se rebbent.

- Ha tudnám, hogy haszonnal járnak, s paptól, lovagtól minden időkre megmentődnénk ezzel, velük lennék én is, elhiheted.

- Vajákosaid rontják a népet, nem mi s a papok. Mi az igazság s a törvény útjait járjuk!

Gúnyos, torz mosolygás szaladt végig a rabonbán csontos arcán.

- Igazság? Törvény? Jól tudod, lovag, ott áll az igazság s a törvény,ahol a kard s az arany állanak.

Előbbre zördült a páncélos, s úgy csapott le a hangja, mint karvaly szokott.

- Melyik Istent hiszed?!

Hosszasan, sötéten nézett reá a rabonbán vissza. Lassan felelt.

- Amit én hiszek, azt te ne bánjad. Házam mögött kápolnát tétettem,papot is tartok, tudhatod. Többi az én dolgom egyedül, lovag.

Így mondta a rabonbán, többet nem is mondott. Otthagyta a sváb zsoldost az udvaron állni.

Az asszony jött a kápolna felől s vele a gyermek.

- Mi hír van, lovag? Nagy tüzeket láttam...

- Lázong a pór. Rég nem törtek kerékbe senkit székek földjén, azt érzi!

- Imádkoztam a Szűzanyához a szent eklézsiáért...

Haragos dörmögéssel szállt nyeregbe a zsoldos.

- Lándzsa kell, asszony, nem imádság...!

A gyermek elnyílt szemmel nézett utána, ahogy kicsörömpölt a kapun.Lázas sóvárgás lüktetett a szavai között, amikor megkérdezte: -

Ugye, háború lesz, anyám?

Az asszony szelíden fogta meg a fiúcska kezét.

- Nem lesz, fiam. Az Úrjézus megbünteti a gonoszokat, nem lesz háború. Gyere, imádkozzunk.

De a fekete hajú vadóc kölyök kirántotta a kezét. Fejét is megrázta,úgy mondta elpirosodva dacosan.

- Nem akarok imádkozni. Háborúba akarok menni!

Mikolt asszony újra csak elkapta a gyermek hadonászó kezét, magához rántotta szigorúan.

- Adok én neked! Vagy imádkozol, vagy átadlak Hilláriusz fráternek!

- Nem! Nem! Nem akarom Hilláriusz frátert!

Rángatódzott, tépte magát, el akart szaladni. Mikolt asszony két anyai pofont is kiosztott hirtelen, mikor a tornácon megszólalt egy mély hang.

- Hagyd el, Mikolt. Ereszd hozzám azt a gyereket.

A rabonbán állt ott fent, és nézte őket száraz, szigorú arccal. Az asszony elengedte a fiúcska kezét. A gyermek elkomolyodva nézte az apját, s állt mozdulatlanul.

- Gyere ide, fiam.

A gyermek megindult. Lassú, tétova lépésekkel ment végig az udvaron,fel a lépcsőn, s megállt az apja előtt. Az intett neki.

- Gyere.

Végigmentek a tornácon, tova a kis toronyhoz. Ott megálltak. Félkörben látszottak a hegyek, sötéten, némán. A rabonbán azokra mutatott.

- Látod ezeket a hegyeket?

- Igen, látom, apám.

- Ezek közt a hegyek közt a mi népünk él, mióta világ a világ, tudod-e. S kell éljen örökké! Érted, fiam?

Komor csengése volt a hangjának, a gyermek nem tudta miért, nem

sokat értett az egészből, de megérezte, hogy súlyos nagy szavak estek a fejére, és súlyuk alatt kigyúlva rebegte.

- Értem, apám!

A súlyos férfikéz a gyermek vállára szállt.

- S minden, amit teszünk, őérettük legyen!

Sötéten álltak körül a hegyek, s hallgatták a szót. Sokáig álltak még ott, apa és fia. Egymás kezét fogták, arcuk a hegyeknek feszült. A hegyek fölött fekete füst szállt, kiégett lármafák füstje.

Az asszony pedig ugyanakkor ott térdelt a Szűzanya képe előtt. Megindultak a hegyek, egyetlen napon. Tüzet vetettek a templomokra,karóba húzták a papokat. A sóbányákból ebrúdon vetették ki az apátúr népét, s a pénzen vett püspöki alabárdosok bevert fejjel szaladtak az Olt partjáról el.

A rabonbán pedig ült odahaza és tűnődött.

Szétszedték a lovagok várait. A vajdától lovas legény jött.

- Csináljon rendet a rabonbán!

A rabonbán pedig üzent vissza.

- Jöjjön a vajda, csináljon ő rendet, ha tud!

A király megsokallotta végül is a dolgot. Parancsot izent a csanádi ispánnak, váradi püspöknek s külön szigorú írást a vajdának: menjenek azonnal, s a székek földjén törvényt tegyenek. Küldött nekik sereget is, meg egy talián papot, aki megvizsgálja majd a dolgokat.

A rabonbán sötéten vett hírt a sereg jöttéről. Lovat nyergeltetett. A gyermek odaszaladt hozzá.

- Mehetnék én is?

- Jöhetsz.

Apró hegyi lovakon indultak felfele, neki az erdőnek. Szótalanul mentek, elől az apa, mögötte a fiú. Hallgatag bükkerdők között, sötét fenyők között kanyargott velük az ösvény, a széltörések málnái közt néha őz riasztott, szarvas menekült csörtetve a sűrűség felé.Napszálltakor a havason voltak. Nagy lusta legelőoldal, szétterpeszkedve a fenyők között: az volt a tábor. Oldalán forrás csilingelt,övig ért a fű. De most letaposva, fekete tüzek nyoma szerte s zagyva hadi nép.

Mikor meglátták a rabonbánt jönni, elhallgattak. Akik ültek, felkeltek a földről. Akik mentek valahova, megállottak azok is.

- No - dobbant le a lóról a rabonbán - megnémultatok? Elcsapta tán hasatokat az idegen pecsenye?

- Az csak egészségünkre vót! - vágta vissza egy jónyelvű legény.

- Nocsak, hékás, a nagy egészségből halál ne legyen!

Szálas legény állt meg a rabonbán előtt. Fekete volt és kemény, dacos állú, villogó szemű. Rámordult az öreg.

- No, Kende, megfőzted a levest.

A fiatal hallgatott egy percig, sötéten kémlelte a rabonbán arcát.

- Jön a király serege, hallom - szólalt azután.

- Az jön.

- Ellenünk jön.

- Ellenetek.

A fiatalnak megrándult a homloka, megvillant a szeme.

- Úgy?

A rabonbán hosszasan, sötéten nézte a körülállókat.

- Megkérdeztetek-é engem, mielőtt nekifogtatok? Én vagyok a rabonbán! S ami történt, azt ti tettétek, nem a nemzet!

- Mind a népek ott voltak! - szólt közbe valaki indulatosan.

- De én nem voltam ott! - hördült a rabonbán, s öklével a mellére ütött - én nem voltam ott, s király előtt a nemzet én vagyok!

Farkasszemet néztek.

- Hát harcba megyünk! - csattant a legény.

- Király ellen?

- Idegenek ellen!

- Haza ellen?!

- Papok ellen!

Villogó szemmel nézték egymást. Öreg farkas, fiatal farkas.

- Romlást akarsz?!

- Igazságot akarok!

Az öreg farkas vicsorogva kapott a másik után. Megmarkolta mellén a zekét, odahúzta magához, meg is rázta kicsit, úgy sziszegte az arcába.

- Igazság nincsen! Érted?! Nincsen igazság! Nem is lesz! Nem is lesz soha! Tanuld meg - hörögte letompított hangon - tanuld meg,kölyök, amit markolsz, csak az az igazság. Amit markolsz. Ha egy székelyt megölnek, akkor egy székely meghal. Ez az igazság. És ha ezret ölnek meg, ezer pusztul oda, és akkor az az igazság. S ha ezer halott székely helyébe ezer eleven idegen telepszik, hát úgy az lesz az igazság! Érted fickó: az lesz az igazság!

Elhallgatott. Sötét, mély hallgatás borult közéjük. Nézték egymást.Szemük mélyéből ezer tapogató csáppal a lelkük kutatott egymásban s a jövendőben.

Sötét este. Magas tűz körül ültek, a lángok szikrázva pattantak fel a puha-bársony levegőégbe, s csillagokat gyújtottak ki odafönt. Lángot fogott tőlük a fenyők között rejtőzködő hold is, és mint varázslatos lidérctűz lassan a fák tetejére hágott.

Sokan hevertek ott kereken a nagy tűz körül s a többi kisebb tüzek körül, sokan hevertek ott, sok mindenféle nép. Kemény elszánt arcú férfiak, vad tekintetű pásztornépek. Ott ült a fiúcska is a tűznél, hallgatott,s a lelke tele volt mély, nagy érzésekkel, amilyeneket nagy hegyek s nagy idők adnak fiatal lelkeknek mindenkoron.

Valahol a legelő távoli sarkán pásztor tilinkója szólott. Búsan és vontatottan szólott a tilinkó, mély keserűségek, emberi gondok úsztak a hangján, s a gyermek szeme könnyes lett ettől.

A tűznél ritkán esett szó.

Már a hold magosan járt, mikor a rabonbán felemelkedett.

- Én most hazatérek. S azt tegyétek ti is.

- Megfussunk a csata elől? - horkant a sötétben valaki.

- Apró gyermeketek vagyon otthon, s vállatokon a nemzet jövendője, ne feledjétek...

Már a lovon ült, amikor a fekete arcú legény megkérdezte tőle:

- S ha kardra kerül a sor, a rabonbán velünk, vagy ellenünk?

Összevillant a szemük. Az öreg hangja keményen recsegett, mint rozsdás vén vasdarab, ha megcsikordul.

- A rabonbán mindenkor a nemzet java mellett!

Aztán a tábor elmaradt. S a gyermek, mikor a fák sötét gallyai között még egyszer visszanézett, csak a tüzek halvány fényét látta elmosódni s a tilinkót hallotta egészen halkan, melynek szaván egy bánatos pásztor szóba nem fogható sejtelmes érzését suttogta világgá. S valamit fájdalmas nagy erővel megérzett akkor. Hogy ő és azok, akik ott fent a táborban sötét arccal szerte hevernek, s a gondot vívják: egy test, egy vér, egy lélek.

Lentebb megnógatta a lovát, hogy apja mellé érjen, s izgatott, forró hangon szólt oda neki:

- Apám...! Apám... ugye elkergetünk mindenkit, aki ezt a mi népünket bántja?

Dörmögő hangon, sokára felelt az öreg.

- Tanuld meg, fiam, ezen a földön sohasem cselekedjük azt, amit szeretnénk, hanem amit lehet...

Komolyan mentek. Komoly volt a csend. Titokzatosan suhogtak a fák,olyan sötét volt körös-körül minden.A gyermek megborzongott,

szép, forró érzései odalettek. Fázott. Mintha nyugat felől hideg szél támadt volna.

A pénzen vett királyi zászlók s a vajdai hadak bent jártak már a hegyek között. Két nap sem telt el, s a rabonbánnál voltak. A rabonbán elébük lovagolt, hogy békességgel fogadja őket.

A vajda jókedvű volt, nagy kő hullott le a szívéről, mert nem állott szemközt senki a királyi sereggel. Békés falvakon haladtak keresztül, a nép sötét volt és szótlan, de nem emelt fegyvert még a pénzen vett talján katonákra sem, kik embertelenül harácsolták az élelmet s zabot mindenfele.

Jókedvvel rázta hát a vajda a rabonbán inas kezét.

- No, tégedet is meglátogatánk, rabonbán!

- Csupán a kíséreted nagy, vajda - adta vissza a tréfát savanyúan a másik - egyébként jó szívvel látlak mindenkoron.

A király papja, Jusztinián atya szikáran ülte lovát, mint egy bitófa, s nem tetszett neki a nagy barátkozás.

- Lám, megijedtek a haramják, mégis szerteszaladnának - vetette oda csípősen a szót a rabonbánnak.

A rabonbán elcsudálkozott szerfölött ezen.

- Haramja nem járt mostanában erre - rázta a fejét - hacsak nem azokra a törvényszegőkre gondoltál, barát, kik utóbbi időben sanyargatták a népet. Ám azokat nehány legény minap ostorral kiterelte,hogy ne sértenék magok viseletjével urunkat, a királyt.

Megrándult a talján pap arca. Élesen kérdezte:

- Kikre gondol kegyelmed? Papokra? Lovagokra? Kiket a király küldött?

Ártatlanul csóválta a rabonbán a fejét.

- Azokra gondolok csupán, akik a törvényt szegték s király úr parancsát.Lehet, hogy papoknak s lovagoknak mondták magukat, de ezt teszi ma minden lókötő, ki rabolni akar. Ám aki pap, haramja nem lehet, ugye, szentatya, így tanítja a keresztes Isten?

A pap összehúzott szemekkel nézte a rabonbánt, bosszúsan legyintett aztán, nem felelt. Hallgatott a vajda is, bozontos bajuszában elégedett mosolygást dajkált s kitartó szemmel az utat vizsgálta, lova lába alatt.

Boros kupa mellett ültek tova késő éjszaka hárman, s rángatták a felkelés dolgát, mint ebek a koncot, előre-hátra.

A súlyos tölgyfa asztal végiben a keselyűképű pap, kampós nagy orrával s lefittyent ajkaival túrta a székelység bűneit, vég nélküli kenetes szónoklatokat tartván királyról, pápáról, püspökről s más hatal

mas urakról, kik valamennyien példás megtorlást s a vad pogányok gyökeres kiirtását kívánják.

Szemben vele könyökölt sötéten a rabonbán, száraz, sárga homloka alatt furfangos, kurta mondatokba gyűjtve az eszét, keserítve ezzel is a békétlen papot.

A vajda ott tornyosult kettejük között. Hatalmasan, nehezen, feketén ült ott, szótalanul, mint vihart rejtegető baljós felleg, és sűrűn hajtogatta a súlyos ónkupát. Törvény által a paphoz tartozott, érzés és becsület által pedig a rabonbánhoz. Így hát ivott, s hagyta a kettőt, hadd emésszék egymást. Olykor benyitott halkan a szolgálatos legény, s új bort hozott.

Éjfél is lehetett, mikor a pap megsokallotta végül is a tárgyalás csavaros formáját. Aszott öklével az asztalra csapott s felállt. A másik kettő nézte.

- Engem ide azért küldöttek, hogy tűzzel és vassal elfojtsam a lázadást, mely a király ellen támadt! - harsogta türelmetlenül.

A rabonbán közbedörgött.

- Akkor mehetsz is vissza, király ellen itt semmi nem lázongott!

- Gyilkolták az egyház szolgáit! - dörgött vissza a pap - s engem ide rendet csinálni küldtek, nem pedig avégből, hogy céltalan beszéddel töltsem az időt. Kegyelmed-é a székelyek ispánja, vagy nem kegyelmed az?

A rabonbán előbb felhajtotta fenékig az előtte álló kupát, lelógó gyér bajuszát kétfelé törölte, azután felelt.

- Hát a rabonbán, az én vagyok, pap. S ha ama idegenes szó rabonbánt jelent a mi nyelvünkön, úgy az is én vagyok. Ami pedig ama gyilkolást illeti, hát itten semmiféle Istennek a szolgáját nem bántották, mivel hogy az Istennel járó emberek mindenkor derék és tisztességes emberek szoktak volt lenni. Egynémely lator ugyan karóra került, de tudásom szerint ti ama Krisztus Jézussal vagytok egy járáson, nem pedig latrokkal.

Így mondotta a rabonbán, szép körülményesen, a maga feje szerint.Tetszhetett a vajdának is ez a beszéd, habár nem szólt semmit, de a mozdulat, amivel a kupa után nyúlt s a nézése azt mondták. Csak a pap hangja sipított még haragosabban.

- Tekegyelmed meggondolja, mit mond! Itt a kegyelmed szeme láttára templomokat gyújtottak, jámbor papokat és szerzeteseket gyilkoltak halomra, nemes lovag urakat gyalázott meg a pórnép, s tekegyelmed a gonoszokkal cimborál, latrokkal, gyilkosokkal! Vigyázzon jól tekegyelmed

a szóra, amit kimond! S arra feleljen nekem, hol vannak amaz emberek, akik ezt tették?! Máglyán akarom őket látni! Valamennyit!

Elkékült képpel ordított a király papja. A rabonbán nézte, nézte az új Isten dühöngő cselédjét, aztán lassan a sötét ablak felé mutatott, ki az éjszakába.

- Az emberek ott vannak a hegyek közt. Jóféle emberek, ha azokat kérded.

- Össze kell fogdosni őket!

A rabonbán elmosolyodott.

- Ösmered-é a mi hegyünket, pap? S vajjon béres-katonáid ismerik-é?

A pap fenyegetőleg emelkedett föl az asztal mellől. Habzott benne a düh, ahogy a szavakat kiköpte.

- Hát én tudatom a felséges királlyal, hogy tikegyelmetek mindketten bűnös tehetetlenséggel vagytok parancsai iránt, s a pogányok irányában pedig jóindulattal!

Rabonbán s vajda összenéztek. Sötét pillantás volt az, amit váltottak.

S a vajda szólott.

- Nyughass, tisztelendő atya, s tárgyaljunk inkább békességesen. Arról van szó, hogy megegyezzünk. Azt mondd, mit kíván a király a székely nemzettől?

- Feltétlen engedelmességet! - harsogta a pap.

A rabonbán felelt rá lassú szóval.

- A székek népe mindig becsülettel tartotta a kötést, mit tett volt hajdan a magyarok urával.

- A bűnösök példás megbüntetését! Pogányok kiirtását! - rikácsolta tovább a pap.

- Kik eme nyomorúság okozói voltak, megbűnhődtek már, elhidd.

A görbe keselyűorr előrehajolt a rabonbán felé.

- Kikre gondol kegyelmed? - kérdezte élesen.

A rabonbán egy pillanatra megtorpant a szó előtt. De aztán hátraszegte a fejét. Bor volt benne. Kimondta.

- Papokra s lovagokra gondolok! Kik idejöttek anélkül, hogy hívtuk volna őket...!

- Királyi parancsra!

- Nekem azt ne mondjad, pap! - öntötte el a vér a rabonbán fejét, s öklével rávágott a súlyos tölgyfalapra - azt nekem ne mondjad, hogy az én uram parancsot adott minden éhenkórász bitang idegennek rablásra, gyilkolásra! Hogy Árpád úr unokája pénzen vett latrokat küldött a mi falvainkra, maga szavával, harácsolni, jószágot rabolni,

égetni, pusztítni! István úr ilyent nem akarhat, s aki őt aljas hazugsággal előttem bemocskolja, annak én verem bé a fejét, hallod-e, barát?!

Siket csend jött. A rabonbán s a pap ott álltak az asztal két végiben egymással szemközt. Csak a szurokfáklyák sercegtek, s kint vonyított egy kódorgó kutya. Aztán a pap szárazon odaszólt a vajdának.

- Vajda uram, tekegyelmed kapta a király írásos parancsát. Végezze hát, amivel megbízták. Én visszavonulok, hogy lelkemet az Úrjézusnak szentelvén imádkozzak ezen bűnös és pogány nép megtéréséért.

Azzal soványan, szikáran, jéghideg nézéssel otthagyta az asztalt, s kiment a tornácra. Nyirkos őszi éjszaka volt, szél jött a hegyek felől s a sötétség hűvösen tapadt a dolgok formáihoz.

A tornác végiből valaki szembejött a pappal. Asszonyi ruha suhogott a sötétben.

- Te vagy az, asszony?

- Én vagyok, atyám. Elvégezted a békességet?

Zörrent a pap hangja a sötétben.

- Az én uram Istenem igazságáért vagyok itten, nem békesség miatt.

Az asszony megborzongott.

- Egész éjszaka imádkoztam, hogy békesség legyen...

A pap kurtán, gúnyosan felkacagott.

- Máglya kell ahhoz, asszony, nem imádság!

Azzal a pap befordult az ágyasházba. Bent Hilláriusz várta. Miután lassan betette az ajtót, néhányszor fel s alá járt a szobán, aztán halkan,szinte súgva megkérdezte:

- Hilláriusz testvér... mi jószága lehet a rabonbánnak...?

A rabonbán s a vajda maguk maradtak, ketten, Szótlanul ürítgették a súlyos kupákat, bozontosan, búsan könyököltek a nyers tölgyasztalra, s néha egy-egy súlyos szót ejtettek, de legtöbbet hallgattak. A szurokláng sercegett, s gyantaszagú fekete füsttel töltötte meg a szobát.

- Adott olyan parancsot a király?

A vajda bólintott.

- Ahogy a pap mondta?

- Azon módon.

A fejük összehajlott, mint két viharvert hegyi fa koronája.

- S Árpád véréből vagyon ez a király?

A vajda felütötte a fejét. Szemük egymásba vágott. Rekedten súgta a rabonbán tovább:

- Magyarok népét nem kedveli... Hátha... hátha elcserélték a papok...?

Kimondotta. Maga is meghökkent tőle. A vajda felrettent, az ajtóhoz ment és kinyitotta. Hosszasan nézett ki a sötét tornácra. Aztán visszajött, leült. A rabonbán bort töltött a kupákba. Ittak. Sok idő múlva szólalt csak újra a vajda. Megrázta magát, mintha a gondolatoktól akarna szabadulni, amik ránehezedtek.

- No, most aztán süssünk ki valamit, hogy a parancsban se essék kár, meg rajtad sem, de még a népen sem.

Összedugták a fejüket, bozontos, gondverte, furfangos fejüket öszszedugták a boros kupák fölött, az erdélyi vajda s a székely rabonbán.

Nyúzták, forgatták, csavarták a bajt, ami a nyakukban ült, tusakodtak vele, s vedlettek közben a keserűséget, itták a bort.

A nap, amikor felkélt a keleti gerincen, ott lelte őket. Nyűtt ábrázattal, borgőzös fejjel tértek ki a friss hajnali levegőre. Jó lombszaga volt az őszi reggelnek, tiszta és józanító. A pap akkor lépett ki ájtatos arccal a kápolnából. A frissen ráimádkozott békesség ott terpeszkedett még csontos arcán.

A gyermek akkor ment át az udvaron a pajta felé, ahol a lovak álltak.

Vállán nyereg és kantár.

- Hova igyekszel, öcskös?! - vetette oda a vajda jókedvűen.

- Fel a hegyre, a pásztorokhoz!

Frissen csilingelt a vidám gyermekhang. A pap akkor ért melléje s rászólt:

- Imádkoztál már, fiam? A kápolnában nem láttalak!

Dacosan vetette fel fejét a gyermek és elpirult.

- Nem megyek oda. A hegyekbe megyek.

Azzal bement a pajtába. Bent lovak nyerítettek. Hilláriusz sajnálkozva szólott:

- Kicsit vad még... majd megszelídül...

A papok mögött csöndesen szólalt meg az asszony:

- Imádkozom én helyette is, atyám... hiszen még gyermek...

A király papja hidegen mosolygott, s bólintott a fejével.

- Majd megszelídül ő is, csak imádkozz, jóasszony, s légy hű szolgálója az anyaszentegyháznak, amely hatalmasabb valamennyiünknél...

A rabonbán s a vajda fent a tornácon sötéten összenéztek.

A vajda azon melegében elkapta a papot.

- Egyezségünk vagyon - mondotta néki.

A pap arcáról szempillantás alatt lepattant az imádságos álarc.

- Micsoda egyezség? - horkant élesen - mink nem egyezkedni, hanem büntetni jöttünk! Kegyelmed elvéti a dolgot, vajda uram!

A vajda kihúzta a derekát, bajuszát kétfelé törülte, s megcsörgette oldalán a széles szablyát. Sok kupa bor szólott belőle, de igaz beszédet.

- Idehallgass, tisztelendő fráter. Először is, itt én parancsolok, mivelhogy én vagyok ez ország vajdája. Másodszor pedig, a székely szabad nemzet, akivel minékünk szerződésünk vagyon, őseinktől fogva. A király úr erről megfeledkezhetett ott messze, a Duna folyó partján, de az erdélyi vajda nem feledkezhetik meg a székelyek földjén. Tehát idefigyelj: székelyek földjén én, a vajda, rendet találtam. A felkelés ezen nemzet belső ügye volt, s mint ilyent, a rabonbán maga is leverte,megszüntette, elintézte, amihez őnéki joga is, módja is vagyon. Papok s lovagok földjei szabadon állanak. Visszatérhetnek, bántódás nem éri őket. Ne feledkezzenek meg azonban arról sem papok, sem lovagok, hogy a székely szabad nemzet, ki dézsmát, vámot senkinek fizetni nem tartozik, földje meg nem szállható, s jószága el nem hajtható, még a király parancsára sem!

Elhallgatott a vajda. Szeme hosszasan pihent a pap sovány arcán, aztán megkérdezte tőle:

- Megnyugszol, tisztelendő fráter?

- Nem nyugszom meg! - égett a szeme a papnak, s a szája habos lett. - Vért akarok a kiontott vérért! Égő falvakat akarok látni az égő templomokért! Kitépett nyelveket, kisütött szemeket s máglyákat akarok látni a ledöntött oltárokért! Nem nyugszom meg!

A vajda elkékült a haragtól.

- Nekem az itt élő nép testvérem, te pap! S te háborút akarsz a testvérek között? Ezt tanítja a te Krisztusod?! Vérontást tanít, hol testvér öli a testvért?! Hát akkor eredj, tégy, amit akarsz. De rám s a vajdai hadakra ne számíts. Én még ma hazatérek. S hogy te hazatérsz-e valaha, az majd a székely rabonbán s havasalji vajda dolga. Tőlem megdögölhetsz!

Megfordult s döngő léptekkel fölment a házba. Bevágta az ajtót maga mögött, hogy döngött, mint baltacsapás.

A rabonbán a tornác oszlopának dőlve nézte a papot, ki ott állt az udvaron, felemelt fővel s mellette Hilláriusz fráter. A pajta előtt a gyermek akkor szállt föl a lóra, s indult vágtatva a hegyek felé.

- Megállj! - rikkantott utána hirtelen.

A fiú megfékezte a lovat, s visszafordulva az apjára nézett. Az pedig csöndes, komoly hangon a paphoz fordult.

- Mondd hát, tisztelendő atyám, valóban rá akarsz törni a falvakra?

A pap szúrós szemmel tekintett reá.

- Miért kérded ezt?

- Mert székely vagyok én is s hozzá rabonbán.

Összevonta szemöldökeit a pap.

- Mit jelentsen ez a beszéd újból?

A rabonbán onnan fentről egyenesen, nyíltan nézett a szemébe.

- A székelynek én vagyok vezére, ha hadba megy. Csak azt.

Nézték egymást. A gyermek ült a lovon mozdulatlanul. Hilláriusz fráter lehajtotta a fejét. Halkan mormolta:

- Jézus Krisztus nevéért legyen békesség, ámen.

A király papja hosszasan nézett maga elé. Komoran felelt.

- Meglátjuk, rabonbán. Amit urunk rendel, az apostoli király, az lészen.

- Úgy - tűnődött a rabonbán, s ujjaival elgondolkozva babrált a szakállán - úgy, hát akkor idefigyelj, kölyök. Mondd fent a hegyen, hogy lármafákat tegyenek újból. S ha valamely kigyúlna, mind égjen, s aki fegyvert markolhat, táboromba gyűljön. Én izenem, a rabonbán! S a havasalji vajdához legény szaladjon akkor, hírt vinni a vészről. Eridj, fiú!

A gyermek kipirult arccal hallgatta a komor szavakat. Csillogott a szeme, mikor megfordította a lovát s elvágtatott. A tornác könyöklőjén Mikolt asszony halkan felzokogott. A két pap összenézett.

De a lármafák nem gyúltak ki mégsem. Készülődött a király papja is a vajdával vissza. Éles volt neki a levegő, ami a hegyek felől jött, és sűrű a köd, ami a völgyeket lepte.

Jókedvű volt mindenki, a vihar elvonult. Vidáman készülődtek a hadak, csúf, szennyes mesterségnek érezték az ilyesmit, aggok és gyermekek ellen küzdeni, falvakat égetni, máglyákat állítani.

Csak a rabonbán volt szótalan. Sötéten járkált és egymagában. Súlyos gondolatokkal tusakodott, borongós gondokat hordozott a vállán, szinte meggörnyedt alattuk.

Estére hazajött a gyermek. A vajda s a papok bent ittak a házban, a rabonbán a tornácon fogadta a fiát.

- Elvégeztem, apám! - dobbant eléje lihegve és büszke felindulással a gyermek. - A lármafák készen állanak, s a legények is készen a hegyekben! S nyergelt ló várja, hogy Havasaljába fusson!

Lihegett a gyermek. Az öreg csöndesen szólott:

- Jól van. Most az egyszer nem lesz arra szükség.

- Nem lesz háború? - kérdezte ijedt és csalódott hangon a fiú.

A rabonbán hosszasan nézte. Megcsóválta lassan a fejét, és nagyon komoly volt.

- Nem. Nem lesz most háború. Olyan háború, akit karddal és kopjával vívnak, az nem lesz.

Este volt, és ahogy hullt a sötétség a hegyekről, valami zord és kegyetlen érzés is hullt vele alá. Azok ott bent ittak. Kihallatszott a szavuk a házból.

- Gyere.

Odamentek újra a toronyba. Sokáig álltak ott, amíg az apa megszólalt.

A hegyek kereken már alig látszottak, elnyelte őket a sötétség.

- A háború, fiam, az igazi, csak ezután kezdődik. És nekem és neked és mindenkinek ottan kell lenni.

Halkan, ijedten lehelte a gyermek:

- Ottan leszek, apám...

A halk szótól felrezzent a rabonbán. Arca sötét volt, ahogy rekedtes hangos, halálos komolyan mondta:

- Azt is várom tőled. Holnap indulsz Budára a királyhoz.

Köd volt és sötétség. Kereken a hegyek már alig látszottak.

Jusztinián atyának másnap reggel, indulás előtt mondta meg a rabonbán.

- Fiamat is vigyed a királyhoz, pap. Neveljetek jó papot belőle, hogy szolgálhassa híven a királyt meg az Istent.

Megütközve kapta fel a fejét a pap, és hosszasan bámult a rabonbán arcába. De az az arc kemény volt, mint a kő, nem lehetett olvasni azon.

- Elviszem rabonbán, s gondját viselem. Remélem, öröme telik majd benne az Anyaszentegyháznak.

A vajdának szava sem akadt, úgy elámult ezen. Csak tűnődött, gondolkozott s lógatta a fejét. Sok minden megfordulhatott az ő fejében is, mert komor volt az arca, ahogy a rabonbánra nézett.

Ott volt a gyermek is, sápadt arccal, vörös szemekkel, szótlan-komolyan.

Nyergelve, készen állott a lova, nagybajuszú vén székely cseléd sürgött-forgott a málhás lovak körül, amik őt s az úrfi holmiját vitték.

Mikolt asszony sírdogálva szaladt erre-arra, ennivalót tett a tarisnyába,meleg gúnyát az átalvetőkbe.

Jusztinián pap valamit nem értett. Megsimogatta a fiúcska fejét.

- Örvendsz, hogy szolgálhatod a Mi Urunkat?

A gyermek megrázta a fejét.

- Nem - mondta rekedten és halkan.

- Talán annak örvendesz, hogy a királyt láthatod?

- Nem.

- Hát miért jössz akkor?

Sápadtan nézett a gyermek a papra, hangja is elcsuklott, de bátran és egyenesen mondta:

- Hogy én legyek majd Váradon a püspök!

Kacagott Jusztinián atya, kacagott Hilláriusz fráter, a vajda is kacagott sötéten, de nem kacagott fel a gyermek, és a rabonbán arca is kőből volt, kemény, szürke, havasi szikla-kőből.

Indultak. Az anya megcsókolta a fiát és sírt.

- Mindennap imádkozom érted... - suttogta könnyei között.

Az apa is megcsókolta a fiát.

- Ne feledd soha, hogy hova tartozol - mondotta dörmögő mély hangon -, ne feledd soha, fiam, s a mi Istenünk ott lesz teveled.

A gyermek nem sírt, pedig olyan jó lett volna sírni akkor, sírva a földre borulni, sírva a lóra borulni, megsiratni mindent, ami itt maradt, a régi házat s a régi hegyeket, a pajtásokat, az erdőt, mindent,mindent.

Ült egyenesen a nyeregben és nem sírt. Csak léptetett apró lován a vajda és a pap között, nem nézett vissza, nem nézett sehova, csak sápadtan és mereven a hegyeket nézte, akik bársonyos kék mosollyal akkor búcsúzkodtak tőle.

Már messze járhattak, már a nagybajuszú vén székely cseléd is kifordult a málhás lovakkal, s az asszony meg az ember még ott álltak mindig a tornác tövében. Néztek a porfelhő után, melyet a szél kavart és vitt futva nyugatnak s mellyel egy vérző nagy darab mintha belőlük is örökre kiszakadt volna.

Aztán az asszony a tornác fájának dőlt és úgy szakadt ki belőle a zokogás, mint duzzasztott fekete árvíz, mely mindent elönt.