Magyargyerőmonostori báró Kemény János (Pittsburgh, USA, 1903. szeptember 5. – Marosvásárhely, 1971. október 13.) író, színházigazgató, mecénás, a marosvécsi Helikon írói munkaközösség megalapítója (1926).

Abból a családból jött, mely nemcsak az emlékíró fejedelmet, hanem Kemény Zsigmondot is adta a magyar irodalomnak. Más oldalról leszármazottja Káli Nagy Lázárnak, a kolozsvári első magyar nyelvű kőszínház alapító igazgatójának. Őseinek az irodalommal és színjátszással való kettős kötődése határozta meg érdeklődését, életútjának alakulását.

Apja, Kemény István, fiatalon összekülönbözve családjával, vagyon nélkül kivándorolt Amerikába. Itt kétkezi munkától a hivatalnokságig vitte, s amikor meghalt, három gyermeket hagyott maga után, akikkel özvegye, Ida Mitchel Erdélybe költözött. Kemény János ekkor alig egyéves volt. Tízéves koráig nagyapjánál Alsójárában nevelkedett, anyja nevelőnő és társalkodónő volt különböző erdélyi mágnáscsaládoknál. Középiskolai tanulmányait Kolozsváron végezte, előbb a református kollégiumnak abban az osztályában tanult, amely a Reményt, a kollégium önképzőköri lapját szerkesztette, itt jelent meg 1921-ben első írása: Emlékezetem című költeménye. A kolozsvári unitárius kollégiumban tett érettségi után (1921) Előre címmel irodalmi folyóiratot indított. Munkatársai között találjuk Balázs Ferencet, Jancsó Bélát, Kacsó Sándort.

Családja kívánságának engedve 1921 őszén beiratkozott a bécsi egyetem erdőmérnöki fakultására. Szűkös anyagi körülmények között, csekély itthoni anyagi támogatással élt az osztrák fővárosban, ahol kapcsolatba került az emigrációban élő művészekkel, írókkal is. 1923-ban a Tizenegyek antológiájában szerepelt írásával. Egyetemi tanulmányai váratlanul szakadtak félbe: egyik gyermektelen rokona meghalt, s vagyonát a marosvécsi várkastéllyal egyetemben ő örökölte. Erdélybe hazatérve 1923-ban megházasodott, elvette Augusta Patont, William Paton Görögországban élő angol archeológus és műfordító leányát. Házasságukból hat gyermek született; a két világháború között a család főleg Marosvécsen és Kolozsvárt élt. A házaspár többször is jár görögországi, angliai, skóciai utakon. A háború után Marosvásárhelyen telepedtek meg.

1926 nyarán hívta meg első alkalommal marosvécsi otthonába azokat a romániai magyar írókat, akikből később a helikoni munkaközösség szabad parlamentje kialakult. Molter Károly visszaemlékezése szerint "Kemény János elévülhetetlen és legnagyobb alkotása a Helikon. Mert jó, ha tudjuk, akkoriban nemigen voltak »emberlakta« váraink, amikor 1926 júliusában Kemény János hívására huszonhat erdélyi író bevette ezt a négybástyás várkastélyt a havasok lábánál. Marosvécsre egy bátor szellem és gondolat fészkelte be magát, mégpedig Európa-szerte a legsajátosabb vállalkozás, és egy kisebbség íróinak alakulata. Voltak közöttük jóbarátok és elkeseredett ellenfelek, konzervatívok és fanatikus újítók, de ha az írói parlament nem éppen egy rajongóan lelkes és imponálóan fiatal ember és annak megértő, művelt háznépének környezetében ül össze, bizony úgy szerteszéledünk, hogy hírünk se marad, elszikrázik az egész história, mint a tűzijáték. Hogy ez nem így történt, azt Kemény János gondoskodásának köszönhetjük. Ez a gondoskodás súlyos összegeket is jelentett, magunkfajta pénztelen írók szemében egyenesen horribilis summákat! Ki fordította vagyonának tetemes részét a közjóra, a lenézett vidéki irodalomra vagy a színházra? Senki, csak Kemény János. A kivételesen demokratikus helikoni szellemből, Kemény János gondolkodásmódjából fakadt az az őszinte kezdeményezés, hogy a vécsi asztalnál vendégül látta az erdélyi szász írók képviselőit és a román irodalom embereit is."

Irodalomszervezői szerepet töltött be a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság élén 1928-tól a társaság megszűnéséig mint megválasztott elnök, később pedig mint az Erdélyi Irodalmi Társaság elnöke.

Neve szervesen nőtt össze színjátszásunk történetével is. 1931-ben vette át a kolozsvári Thália Magyar Színház Rt. vezetését mint elnök-igazgató, vagyonát a kolozsvári színház gazdasági helyzetének rendbetételére használva, s ebben a munkakörben marad 1941-ig. A Kolozsvári Nemzeti Színház főigazgatója (1941–44), a marosvásárhelyi Székely Színház egyik megszervezője, dramaturgja (1945–52), a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet könyvtárosa (1954–58), majd nyugdíjazásáig a Művészet, illetve Új Élet színházi és művészeti rovatának vezetője (1958–68) Marosvásárhelyt.

A marosvécsi várkastély parkjában, a helikoni tölgyek alatt nyugszik.